I am enough.

Egy pont. Mert az olyan végleges. Elindítom ezt a blogot, hogy legyen egy hely, ahova írhatok, ha valami nyomja a lelkem. Ha igazságtalannak érzem a rendszert. Ha igazságtalannak érzem az életet. Meg egy hely, ahova csak úgy leírhatom a gondolataimat. Meg úgy általában mindent. Sok dolog foglalkoztat, sok dolog bánt. De leginkább az, hogy nem érzem magam elégnek. Nem érzem magam eléggé nőnek. Nem érzem magam elégnek semmihez és senkihez. Pedig el kéne hinnem. Ha én nem tudom elképzelni, hogy értékes legyek, akkor hogy várjam el bárkitől, hogy ezt gondolja rólam? Most minden szinten nagyon rossz a helyzet. Mentálisan és fizikálisan. Hogy úgy mondjam, rottyon vagyok. Nyilván a szervezetem jelez, hogy talán kicsit le kéne állni, talán kicsit kevésbé kellene bántani magamat. Kicsit talán lehetnék kedvesebb azzal az emberrel, akivel egész hátralévő életemet töltenem kell: MAGAMMAL. De valahogy mégsem megy. Sokszor félek bízni. Mindig megpróbálom, de nagyon sokszor ráfázom. Túl sokszor. Most már nem megy. Egy kicsit elvesztettem  a bizalmamat és a hitemet az életben és a világban. És saját magamban. Bárcsak újra tudnék ugyanaz az önfeledt lány lenni, aki akkor voltam, mikor csillogó szemekkel először átléptem az egyetem küszöbét. Bár tudnék még mindig hinni a csodában, hogy egyszer, Magyarországon tanárként ne kelljen betegen is bejárnom dolgozni, különben nem lesz pénzem hó végén ételre. Nem vicc. Ez a kőkemény valóság. Az emberek, akik a jövő generációját oktatják és nevelik, alulfizetettek, kiégett és a végletekig kizsigerelt emberek, akiknek a társadalmi megbecsültsége a béka segge alatt van. És a társadalom szerint ez így jól is van. Ez így a helyén van, hiszen eddig sooooooooha nem látott fizetésemelést kaptak a pedagógusok! Igen. Így egy kezdő tanár bére már a havi 140 ezer nettót is elérHETI. Tudják-e kedves honatyáink, hogy ez vajon mire elég? Hát megmondom: még arra is alig, hogy tisztességgel éhen haljon az ember. Közben a tanítás egy kész küzdelem. Küzdelem a fenntartóval, a többi kollegával, a szülőkkel és jajjj istenem... a gyerekekkel. Mert ők is pont annyira tisztelik a pedagógust, mint a társadalom. Ki jobban, ki kevésbé. És ez bizony fáj. Ezek az emberek, akik tanítanak ebben az országban... egytől-egyig éveket tanultak azért, hogy ezt csinálhassák. És a társadalom lábtörlője lettünk. Csoda, hogy sokan elhagyják a pályát az első 2-3 évben? Vagy még korábban. Vagy el sem kezdik egyáltalán. Bár tudnék újra az a csillogó szemű, önfeledt lány lenni, aki akkor voltam, mikor először átléptem az egyetem küszöbét.

Bárcsak tudnék újra az lenni, aki tud bízni abban, hogy rá még vár valaki. Aki túl tud tekinteni a külsőségeken, aki meg tudja látni bennem a megszeppent kislányt, aki csak arra vár, hogy két erős kar átkarolja és megnyugtassa, hogy a világ talán nem is olyan gonosz hely, mint amilyennek tűnik. Hogy nem eshet örökké. Bárcsak ne látnék ott is támadást, ahol valójában nincs. Bárcsak ne gyűlölném azt, akit a tükörben látok. Bárcsak annyira értékesnek gondolnám magam, mint amennyire a barátok gondolnak. Bárcsak, istenem néha tényleg ezt kívánom, bárcsak az ő szemüvegükön keresztül láthatnám magamat. Feledve a sok rosszat. A sok sértést, a sok bántást. A sok meggondolatlanságot, amit mondtam vagy tettem. Vagy épp amiket nem tettem. Mikor visszanézek az életemre, hiába van tele egy csomó szép emlékkel, egy csomó olyan dologgal, amire érdemes visszanézni, ami mosolyt csalna bárki arcára, nem csak az enyémre... egyre nehezebb meglátni és mosolyogni. Egyre jobban azt érzem, hogy a sok tüske, a sok sérelem, a sok ki nem mondott szó, gondolat túl sok. Túl nagy az árnyék és lassan már mindent sötétnek látok. Az egykor gyönyörű emlékképek megfakulnak, mintha egy fiók mélyén porosodnának az idők kezdete óta. Egyre nehezebb mosolyognom ezeken is. És őszintén megijeszt, hogy ez lett belőlem. Sok embernek adtam sokat. Túl sokat magamból. Talán... elfogytam. Talán majd egyszer újra erős leszek, és azt fogom gondolni, hogy enyém a világ, és bármire képes vagyok. Talán egyszer elhiszem, hogy elég vagyok. De most egy sötét szobában ülök és várok arra, hogy valaki rám nyissa az ajtót...

"... the hardest thing in this world is to live in it. Be brave. Live. ..."

Piszkosul nehéz együttélni azzal a tudattal, hogy mivel nem férek bele egy keretbe, amibe "bele kellene", hogy boldog legyek, folyamatosan azt kapom, hogy mennyire értékes ember vagyok, DE... Aztán jön a kínos csend. A hátbaveregetés. Az msn-szakítás. A párkapcsolat, amiben azért maradtam benne, mert elhittem, hogy másnak nem kellek. Pedig senkinek sem volt jó. A szüntelen sóvárgás valami olyan után, ami eddig csak egy rövid időre adatott meg. Egy méltó társ, egy olyan biztonság, ahol nem kell attól félnem, hogy jön majd egy másik, aki szebb-jobb-okosabb, mint én. Amit nem csak a megszokás megnyugtató langyossága miatt választok. Ahol a társam évek múltán is a társam marad. Ahol egy órákig tartó beszélgetés épp olyan szexi és kívánatos tud lenni, mint a forró éjszakák. Ahol a társam előtt lehetek egy síró-pityogó csődtömeg, ahol levethetem a maszkokat, amiket kénytelen vagyok feltenni. Akit nem ijeszt meg a meztelen valóság, és a múltbéli sebek sem zavarják és nem okoz nekem újabbakat. Aki rám néz, és egy partnert lát bennem. Egy nőt. Egy olyasvalakit, aki tud róla és esetlegesen a gyermekeiről is gondoskodni. Aki rám néz és egy egyenlő felet lát, szellemileg, lelkileg és mindenhogyan. Aki túl tud tekinteni a külsőn és képes meglátni mögötte a lányt, aki még mindig vár...